CYRIL SACHIEL DALEY

Csend. Néma, tehetetlen, fullasztó csend. Az ágyamon heverek, unottan rágcsálva a sastoll pennám végét és bámulom a plafont, mintha csak megihletne ahhoz, hogy végre papírra vessem azt a sok gondolatot, ami megfogalmazódott a fejemben. A fekete notesz ott hevert a fejem mellett a párnán, a mai nap dátumával, de valahogy nem tudtam nekikezdeni az írásnak, annak ellenére, hogy a naplóírás számomra már annyira mindennapos dolog volt, mint másoknak a lélegzés. Még az sem segített, hogy előzőleg mindent szépen mondatokba foglaltam, elterveztem, mit és hogy akarok írni, leültem az íróasztalhoz... És semmi. Már a penna sem úgy állt a kezemben, ahogy kéne. Tehetetlen üresség uralta a gondolataimat, melyek korábban ezernyi képpel voltak tele; képekkel, melyeket senki sem volt hivatalos látni rajtam kívül.
Vajon Ő hogy reagálna, ha tudná, mi jár a fejemben, mikor feltűnik a színen?
Másik oldalamra fordulok, belebámulva a noteszba, és kedvem lenne visszalapozni pár oldalt, visszamenni az időben, visszaemlékezni arra, ami korábban volt. Ehelyett az Ő arcát próbálom felidézni magamban, pajkosan csillogó szemeit és cinkos mosolyát, könnyed lépteit, dallamos nevetését, sikertelenül. Mintha egyedül csak álmomban láttam volna őt, és ez a kép elszállt volna az első, sápadt, kora hajnali napsugár megjelenésével. Mintha sosem láttam volna őt, csak elképzeltem magamnak, hogy valamivel kitöltsem a mardosó űrt a belsőmben.
Órák telnek el, mire végre összeszedem magam és felállok, azzal a céllal, hogy egy hosszú sétával felfrissítsem elgyötört elmém, de mozdulataim még akkor is holdkórosak, egy élőhalott lelkesedésével vonszolom magam a folyosókon, üres tekintetem a padlóba szegezve. Lépcsőn fel, sarkon balra, lépcsőn jobbra. Kacifántos labirintus az út, bár ismerem az iskolát, mint a tenyerem, mégis eltévedek, a lábaim másfelé visznek. Őt keresem. Tudatalattim irányít, vonz Hozzá, mint a mágnes, és én megadom magam neki. Infantilis és ostoba viselkedés a részemről, reménykedni abban, hogy majd szembe jön velem a folyosón, és a megszokott, megvető pillantás helyett a mosolyával ajándékoz majd meg, mintha nem csak egy mardekáros lennék neki a sok közül. Valaki, akit legszívesebben kitörölne az életéből, majd elfelejtené a létezését.
Igazából már magam sem emlékszem, mikor engedtem meg neki, hogy így megmérgezze az elmém, de azóta a foglya vagyok, és mint nyitott könyvből, olvashatna belőlem, ha akarna. Elég lenne csak egyetlen egyszer a sorok között olvasnia, elég lenne, ha egyetlen egyszer fenntartaná a szemkontaktust pár másodpercnél tovább, elég lenne, ha... Ha nem vetne meg azért, aki vagyok. Büszkeségem dacolva küzd az elutasítás ellen, mégis, minduntalan falakba ütközöm és tehetetlenül vergődök a láncokban, amiket saját magamra aggattam.
- Daley! Eltévedtél? - Felkapom a fejem és sarkon fordulok, egyenest, hogy a végzetemmel nézzek szembe. Vele. Méregzöld íriszei rajtam függnek, egy pillanatra a szemeibe nézek, majd pillantásom lejjebb csúszik, az ajkaira, majd végig nyakának vonalán, majd vissza a szemeire. Nem leplezhetem le magam.
- Csak szeretnéd, Potter. - Hiába lenne kedvem őt a falhoz vágni, és olyanokat tenni vele, amikbe még ő is belepirulna, mozdulatlanul állok a helyemen, farkasszemet nézve vele. Másodpercek telnek el, mire föleszmélek és sietősen távozom, megkerülve őt. Leküzdöm a vágyat, hogy hozzá érjek, sőt, úgy sietek el a közeléből, mintha csak égetne a jelenléte, és csak mikor lehiggadok, jó pár órával később jövök rá, hogy elpocsékoltam egy újabb esélyt... És mint az előző néhány napban, most is csak három szó kerül a naplómba.
"Felejtsd el Őt."
És mint az előző néhány napban, most is csak nevetek azon, mennyire naiv vagyok, ha azt hiszem, ez sikerülni fog.

elfogadva

Komolyan nem értem mi bajod van az előtörténeteiddel, én a helyedben csöndben meghúznám magam, ha ilyet írok, nem pedig panaszkodnék, hogy milyen szar, aztán meg bezsebelném a dicsőséget, hogy de mégis milyen jót írtam. Tudod ám, hogy azért nagyon szeretlek, ugye? És hogy én is ugyanilyen vagyok, ugye? Szaladj, foglalj avit, és avass be a titkodba, hogy tudjak neked végre segíteni, jó? *-* <3