VICTOIRE ARABELLA WEASLEY

Otthon. Szerencsés vagyok. Talán a világ legszerencsésebb lánya vagyok, és ezt tudom. Kimondom, hogy otthon, és olyan melegség, olyan biztonság, olyan szeretet, annyi ember vesz körül, ami mintha védelmező, soha ki nem pukkadó buborékként védelmezne a világtól. Annak minden feketeségétől, minden veszélyétől, minden szakadékától. Valaki mindig elkap, ha le akarnék esni, és el sem enged, amíg újra nem vagyok ott, ahol lennem kell. Otthon.
Nem tudom, milyenek voltak a régi idők. A régi, sötét idők. Hátborzongató történetek, elképzelhetetlen borzalmak. Ijesztő esti mesékké lettek csupán. Mesék. Semmi több…


A győzelem után neveztek el. A győzelem után, ami végre elhozta a békét. A kort, ahol nem kell félned kiengedni a gyerekeidet az utcára, ahol nem számít a véred, nem számít a pénztárcád vastagsága. De talán egyszerűen csak arra kárhoztattak, hogy örökké győzni akarjak én is.

- Ezt te sem gondolhattad komolyan… - magamon érzem a kritikus tekintetét, és ismerős csalódottságot hallok ki a hangjából. Lassan már jobban ismerem, mint saját magam, szinte rá sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, mit gondol most rólam. Nem kell látnom, ahogy kelletlenül elhúzza a száját, ahogy idegesen, egy pillanatra az alsó ajkába harap, és haragjában lanyha pír önti el az egyébként mindig borostával takart fehér bőrét. Edward Remus Lupin haragszik rám, és én a kisujjamat sem mozdítom, hogy változtassak ezen.

- Igazán nem olyan nagy ügy. Útban volt, és eltakarítottam – folytatom könnyedén, mintha az egész valóban említésre sem lenne méltó. Nem is az. Kit érdekel tulajdonképpen Teden kívül, hogy csőbe húztam egy gyakornok-társamat az alosztályon, mert az idegeimre ment, és azt hitte, jobb lehet nálam…? Rajtunk kívül senkinek sem kell tudnia, hogy egyáltalán nem is teregetett ki bizalmas információkat a Prófétának, csak én gondoskodtam arról, hogy mindenki így tudja.

- Kirúgták miattad.

- Hát, ez volt a cél.

- Lehetne, hogy egyszer az életben nem csak magadra gondolsz?
Most már ránézek, de csakis azért, mert az asztaltól felpattanva kellemetlenül magasodik fölém. Gyűlölöm, amikor a férfiak ezt csinálják, muszáj nekik megmutatniuk, hogy nem csak magasabbak és erősebbek, de bizonyára okosabbak is, és csak nekik lehet igazuk.

- Nem értem, ez most miért zavar ennyire, tudod, hogy milyen vagyok – az örök kifogás. Ez vagyok én. Ha nem tetszik, fel is út, le is út, és egyébként is, mit várt…? Ha a nagy és nemes Potter-Weasley klánban van olyan, aki soha nem a szabályok szerint játszik, az többek között bizonyára én és a húgom vagyunk. Ahogy apa sokszor kelletlenül emlegeti, úgy érzi, mi inkább anya családjára ütöttünk…mintha ez olyan megvetendő lenne.

- Azt hittem, hogy megállapodtunk. Nem csinálsz ilyen szarságokat az új helyen, ha már segítettem, hogy felvegyenek.

- Ajj, Merlin gatyájára és még meddig kell hallgatnom, hogy segítettél valamiben? Amíg nyugdíjas nem leszek? Köszi szépen Ted, ez rettentő lovagias – felállok én is, mert nem bírom elviselni, ha fölényeskednek velem. Tényleg nem. Ha az embernek mérsékelten ezt muszáj eltűrnie a munkahelyén, akkor legalább másoktól ne kelljen. Lehet, hogy ígértem ilyesmit, de...muszáj most ezzel foglalkoznom?

- Mert persze mindenki másnak lovagiasnak kell lennie, csak neked nem. Ne várj este – úgy veti ezt oda, mintha a világ legnagyobb fenyegetése lenne és elviharzik.

Nem ez az első eset, és bizonyára nem is az utolsó. Ahogy nem az első eset, és bizonyára nem is az utolsó, hogy csak akkor kezdem el megkérdőjelezni tetteim erkölcsösségét, amikor otthon, egyedül bámulok ki az ablakból, és egyedül vagyok a lakásban, ahol ketten kellene lennünk…


Otthon. Azért mégis csak otthon a legkönnyebb. Nem tudom elképzelni a régi időket, de azt képzelem tudom értékelni igazán a békét. Tényleg tudom? Tálcán nyújtották nekem a boldogságot, mindent, ami csak egy gyereknek kellhet. Vajon igazán tudom mekkora dolog ez? Tudom, hogy milyen lenne elveszíteni? Áltathatom magam, de fogalmam sincs róla. Otthon. Én vagyok a gyerek, aki a békét telesikongatva, felhőtlen kacagással rohant át régen a mezőn, és kicsit sem kellett aggódnia, hogy mekkorát esik…mert otthon van.
De mi vár az otthon után? Mi vár az új világban? Mi vár, ha már nem vagyok többé gyerek, és nem kapnak el mások, ha lezuhanok…?

elfogadva

Drága Nővérkém!
Hát ez az egész überfantasztikus, vigyorogva olvastam, és annyira tipikusan ilyennek képzeltem el Vic-et... Aki persze Anyucival van jóba, Dom Apucival, és akkor a kis Louise-nek nem marad senki, vagy övé mindenki?
Élveztem olvasni az egészet, incifincit sajnáltam Ted-et is, de hát a világban nem jutsz előre, hogy ha egy kis önzőség nincsen benned!
Egyedül csak annyiba tudnék belekötni, hogy Vic [You must be registered and logged in to see this link.] 2000-ben vagy akörnyékén született, és nem 1994-ben. De ettől eltekintve minden klappolt, ezt még javítsd, aztán nyomás foglalózni!