Dominique Jane Weasley

Nyüzsögnek, duruzsolnak, mint a bogarak, és legszívesebben lecsapnám őket egytől-egyig. Minden egyes átkozott reggel közöttük ülök, mégis egyedül vagyok. És én ezt az egyedüllétet élvezem.
 Magasabbra szegem a fejemet, felhúzom az orromat. Nálam egyenesebben kevesen ülnek és még kevesebben állnak. Tudom, hogy a hátam mögött gúnyosan pálcát nyeltnek hívnak. Meg fogják bánni.
 A reggeli csendjét szétporlasztja a nagytermet betöltő suhogó szárnyak zaja. Egy ismeretlen, nagy fülesbagoly repül felém, sárga szemei szigorúan merednek rám. Nem szívlelem a madarakat, és mintha ő pontosan tudná, hogy hogyan viszonyulok felé. Egy darab levelet dob le elém, de azt is kelletlenül.
 A számba dobok egy szőlőszemet, mielőtt lusta, nyújtózkodó macskaként nyúlnék a borítékért. Lapos, vékony, a papír égetően bántja az ujjbegyeimet. Csak a nevem van rajta feltűntetve. Furcsa ez így – a boríték és az idegen madár. A feszültségtől bizsereg a nyelvem hegye, ám ügyelek arra, hogy kívülről hideg és kimért legyek.
 Az ujjam remeg. Dühös vagyok, mert néhány dolgot nem tudok magamban kontrollálni. Iszonyat szívesen harapnék rá az alsó ajkamba, érezném a saját vérem ízét a számban… Inkább a fájdalom, mint a gyengeség.
 Fehér lap csúszik a mutató és középső ujjam közé. Vérvörös tintával, de leegyszerűsítetten írtak rá. A papírt az ölembe ejtem, és hivalkodóan nézek körbe. Körülöttem ugyan ülnek még mardekárosok, de egyik sem jött olyan közel, hogy láthassa a levélben írtakat.
 Olvasni kezdek, közben nagyot nyelek, nehogy a gyomromat is kihányjam:
 Dominique Jane Weasley
 Leírni ezt a nevet olyan, mint kiköpni a saját szívedet.
 Mocskos gyilkos vagy! Csírájában megölted Őt, amikor még ellenkezni nem tudott, csak azért, hogy mentsd az irhádat! Muglikkal öltetted meg, az igazi gyilkos viszont akkor is te vagy!
 Ribanc voltál, ribanc vagy még most is. Olyan ribanc, aki képtelen elviselni a kényes élvezetek következményeit. Gyenge vagy, de úgy látom, játszani akarsz! Én tudom, hogy egyedül milyen rossz, unalmas dolog játszani. Csatlakozom hozzád egy játékra.
 Ui.: van egy titkod, és én tudom a titkodat, te gyilkos! Ezt akkor se felejtsd el, amikor újra szétnyitott lábakkal baszol valakivel, gyilkos!
 A világ így ér véget, nem bummal csak nyüszítéssel…
 Azt hiszem, ezt az ilyen pillanatokra mondják. A szívem a torkomban dobog, meg akar fojtani.  Előkapom a pálcámat, lángra gyújtom a lapot, pár mardekáros felhördül körülöttem. Lenéző pillantásra sem méltatom őket. Felállok, még magamhoz képest is túl mereven, és kivonulok a nagyteremből.
 Nem kapok levegőt. Érzem, ahogyan kifut belőlem minden szín, mintha egy fekete-fehér filmbe készülnék csöppenni. Megcsipkedem az arcomat.
 Negyed óra múlva a Fekete-tónál vagyok, háttal a Roxfortnak. At él fehérre rajzolta a tájat, de nem ő ültette a hidegséget a csontjaimba, a bőröm alá.
 Kiszakad belőlem egy sóhaj. Tudom, hogy amint vége lesz az első sokkhatásnak, dühös leszek. Dühös, aztán gonosz, és végül valami nagyon rosszat fogok csinálni.
 Valaki tudja a titkomat. Az érzés keserűbb, mint a számban szétpattant szőlőmag ízének az emléke. Vigyáztam arra, hogy ne derüljön ki semmi, megbűvöltem a mugli orvosokat, titokban mentem oda. Soha senki nem tudott róla, se Victoire, se Rose. Minden viszontagságom ellenére elégedetten léptem ki akkor a kórházból, hogy így eltussoltam egy ügyet.
 De ebben a rohadt ügyben nem csak én voltam benne. Gúnyosan felnevetnék a gondolattól, hogy egyedül nem is kerülhettem volna ilyen ügybe.
 Ökölbe szorítom mindkét kezemet – mert mindkettő a hasamra akar kúszni. A hasamra, ami most feszes és lapos. Ha nem cselekedtem volna időben, már nem lenne ilyen.
 És okádni kezdek.
 

elfogadva/
elutasítva

tudod hogy imádom minden szavát, mint mindennek amit írsz, ugye? nem vagyok ám elfogult, kicsikét sem, áh dehogy. elolvastam, háromszor, szerettem, eltaláltad, szaladj játszani, mert nem bírok normálisan beszélni.